Mélyen az erdőben

Mélyebben már nem is lehetett volna az erdőben. Pontosabban az erdő alatt, bár elképzelése sem volt arról, hogy mekkora távolság választja el a felszíntől. Szinte érezte, ahogy a fák földbe markoló gyökerei tekeregnek felette, átölelik a vasbeton elemeket. Közte, és a lángba borult világ között néma csend volt, vaksötét és dermesztő hideg. A berendezés teljes hiánya miatt csak találgatni tudta, mi lehetett valaha az építmény rendeltetése. Vakolatlan, keskeny betonfolyosók kötötték össze a szűk helyiségeket. Bármerre indult, végül mindig ugyanarra a központi folyosóra jutott vissza, amin keresztül a föld alá menekült. Ennek egyik végét a felszínre vezető csigalépcső leszakadt fémszerkezete torlaszolta el, a másikat félig befalazták. Nem sok hiányzott már, mégsem fejezték be. Hamar kiderült, ha azon a résen túl nincs kijárat a felszínre, a föld alatti létesítmény halálos csapda számára.

Félig vakon tapogatózott előre, ujjai alatt apró szemcséit vedlette a fal. Néha semmibe vesző kábelkötegekbe gabalyodott, mintha ezek az élettelen indák a hely primitív védelmét szolgálták volna. A bal szemére egyáltalán nem látott, a fél arcát nem is érezte a zuhanás óta. A levegő áporodott volt, és kellemetlen fémes ízt érzett a szájában. Hirtelen megbotlott, majdnem elvágódott egy kerek, felpúposodott fémlemezben. Ki kell jutnom! Meg kell mentenem őket, meg kell mentenem őket! Ezt ismételgette gyermeki daccal, ez a gondolat maga mögé utasított minden óvatosságot, ésszerűséget. Durva vászonkabátot viselt és oldalzsebes nadrágot. Az alkarjára egy halványan pislogó lapos műszer volt erősítve, aminek a feliratát nem tudta kisilabizálni, csak a hideg kék fényjelzést. Amíg nem piros, nincs baj. Ki kell jutnom! Kétségbeesetten botorkált tovább, de alig egy perc után megtorpant. Előrenyújtotta a karját. A járat súlyos fémajtóban ért véget, de zárszerkezetnek nyoma sem volt rajta. Hiába feszült neki teljes erővel, meg sem moccant. Háttal a falnak dőlt, és fáradtan a földre ereszkedett. Lehelete a felkavarodott porral élesen vált ki a sötétből. Kikapcsolta a műszer. Még pár pillanatig látszott szemének tompa fénye, aztán az is kihunyt.

A föld alatti létesítmény másik végében a jéghideg földön egy sebesült lány feküdt. Szinte még gyermek. Körülötte a szétdobált szövetdarabokat a vére bordó vagy barna színűre festette aszerint, hogy mióta cserélték a sebén. Egy valamivel idősebb lány térdelt mellette összekuporodva, elgémberedett ujjaival az utolsó, ragacsos rongydarabot szorította a nyakához. A kimerültségtől már nem tudta tartani a fejét, előregörnyedve hajtotta homlokát a térdére. Ebben a kicsavart imapózban hallgatta a haldokló lány szaggatott légzését. A levegő száraz volt, a legkisebb mozdulat is felkavarta a port. Tudta, hogy a következő köhögőroham végzetes lesz, ha újra megindítja a vérzését. Imádkozott, de már nem volt biztos benne, hogy mit is akar Istentől.

Soha nem féltem még ennyire. Teljesen elveszettnek érzem magam. Szégyellem, de nem hiszem, hogy meg tudsz minket menteni. Nem tudok hozzád könyörögni! Úgy érzem magam, mint aki hazudik!

Hirtelen összerezzent. Valahonnan fentről morajlás hallatszott. Finoman megremegtek a központi folyosóra szakadt vascsövek. Érezte, ahogy a kézfejére por szitál az alacsony mennyezetről. Lilja légzése akadozni kezdett. Képtelen volt tovább szorítani a sebet.

Istenem, soha nem féltem még ennyire. Kérlek, őrizz meg minket!